Sokszor vezetett meditációkban el szokott hangzani az instrukció, hogy „és most képzeld magad egy számodra kellemes helyre, például, ahol korábban jártál már… de lehet akár egy elképzelt hely is, ahol most szívesen lennél”. Olvastam máshol is, hogy jó, ha van egy ilyen helyünk, amit bármikor elő tudunk kapni, ha éppen valamilyen okból kifolyólag nyugalomra, megnyugvásra, biztonságra, jó érzésre van szükségünk. No, hát nem tudom, kinek van vagy tud-e hirtelen ilyet elővenni a tarsolyából. Emlékeim szerint én többnyire ilyenkor (magamtól csak esetleg elalvás előtt, valami szép álom reményében szoktam ilyesmikre gondolni, ami általában a hangulatom függvényében változó) mindig más-más helyre gondolok, általában talán meleg, tengerparti helyszín jut elsőnek eszembe.

Ma reggelig…

Ma reggel nem igazán voltam a toppon. Úgy is mondhatnám „kicsit szomorkás a hangulatom máma…” és a többi. Ilyen is van. A zsebkendőmet szorongatva, csukott szemmel feküdtem az ágyban, az oltalmazó vastag takaróm rejtekében, és nem akartam felébrendni a valóságra. Mondhatni annyira elveszve éreztem magam, hogy kellett egy menedék. Kellett egy hely, ahova elmenekülhetek, megbújhatok. Ahol jól érzem magam, ami minden szempontból a lehető legjobb nekem. Hát elkezdtem magamra hangolódni… hol és mitől érezném most jól magam, mondjuk biztonságban… hova vágyom, milyen látványon pihentetném szívesen a tekintetem, gyönyörködhetnék benne, bármi, ami boldogsággal töltene el. Gondolkodtam…

Tavasz. Tavasz van, az a kedvencem! Késő tavasz… május, nyárelő. Már elég meleg van, hogy ne fázzak, de még nincs kánikula. Virágba borultak a fák és illatoznak. Egyszer csak egy friss, zöld, füves helyen találom magam. Azt mondanám kert, de akkor sokkal kisebbnek képzelnétek. De nekem, bizony kert. Az én kertem. Rögtön beugrik, egy számomra kedves film A titkos kert. Emlékszem, még az általános iskolában ki is kölcsönöztem a könyvtárból (bár, hogy elolvastam-e… hmmm). Csak az én kertemben nincs hinta… kerestem, elképzeltem, de azt hiszem nem is vagyok egy nagy hintás. Van viszont fa. Sok-sok fa. Körbe végig, mint a kert falai, kerítés helyett magasodnak, szépen tömött sorokban egymás mellett. Ameddig csak a szem ellát. Hatalmas egy kert, de ezt már mondtam. Mezítláb vagyok. Aztán azon kapom magam, hogy a fűben fekszem, a puha fűben, amiben van olyan fűféle, mint a mostani kertben is, olyan mini páfrányszerű és nagyon puha. Fekszem a hátamon széttárt karokkal. Fenékig érő, szőke, hullámos (kicsit hullámosabb, mint valójában, de ennyi „költői” szabadságot engedjünk meg nekem, ha már a fantázia eme kimeríthetetlen lehetőségeinek világában kalandozunk – erről még lesz szó) hajam elterül körülöttem. Fehér ruhában vagyok, kicsit talán olyan lányregényes stílusú, hosszú, a bokám felett ér véget, s kilóg alóla a lóláb, helyett az én csupasz lábam.

Süt a nap, kellemes a meleg. Nagyon lágy, simogató szellő érinti az arcom. Csukva van a szemem, mosolygok. Mosolygok, mert jól érzem magam. Nem csak a környezet ideális mivolta miatt. Mert hiába is képzelném a legcsodálatosabb világot magam köré, ha bennem sötétség és harc dúlna.

Szóval magamba nézek, szinte szó szerint. Mert ez a világ is csak akkor lehet igazi menedék, ha bennem is minden rendben, olyan, amilyennek látni szeretném – magam. Legalábbis én most erre jutottam. Nem képzelem magam szupermodellnek, de szerethetőnek igen.

Szerethetőnek lenni, magam számára is. Ez nagyon fontos. Elfogadni magam és békében lenni önmagammal, kívül-belül.

Gondtalannak, mert hát ki akar gondokat!? Értékesnek… és persze sorolhatnám… mindenkinek meg van a maga kis listája, vágyai. Végig nyitogatom a lelkem fiókjait, benézek az ajtókon és rend van, nyugalom, békesség, fény, talán kicsit nagyobb rend – ami nekem picit üresség – is, mint amihez szokva vagyok. Aztán eszembe jut, hogy a kertben van egy tó, mert miért is ne lenne! Ó, de még milyen! Nem túl nagy, könnyedén körbe lehet sétálni. A parton egy hatalmas fa, de nem is csak egy fa, A Fa. Óriási lombja van, ami árnyékot adóan oltalmazó is, de pont beenged a levelek között annyi fényt és meleget, amennyi pont jól esik. A törzse érdekes módon pont annyira van meghajolva, hogy kényelmesen neki tudok dőlni, kezemben egy igazi, illatos könyvvel. Alatta a talaj puha és van egy kis mélyedés is, hogy a mutáns kiálló farkcsontommal is kényelmesen ücsöröghessek ott, akár órákon át.  

És ott van a kertben talán leggiccsesebb hely, ami csak attól az én fantáziám szüleménye, hogy oda raktam, mert a valóságban (mi a valóság?) is létezik. Egy kis oázis számomra, a kultúra, a természet és a szépség csodálatos elegye. Messziről nem is látszik, csak a meztelen kecses női szobor és a derékmagas kőkerítés. Mikor közel érsz látod meg a bejáratot, ami valójában lejárat. De még ha már szemben állsz a bejárattal is csak sejtheted mi vár rád. Szemközt kőkorlát kis puttóval és a két oldalt levezető lépcsők. Balra indulok, ha már középen nem lehet (mivel sokszor bizonytalan voltam, ha választás elé kerültem, ezért kitaláltam magamnak egy „szabályt”, ami segít a döntésben. Először is mindig a középsőt pl. utat választom, ha nincs csak kettő, akkor a baloldalit. Hülyeség? Lehet, de ez az én nünükém). Ekkor meglátom a kerek fenekű angyalka előtt lévő kis tavacskát, bár még ez is túlzás, inkább félkör alakú, mini kő medence. Rózsaszín tavirózsák borítják. Cuki. Ide csak bemászni lehetne, mivel két oldalt már a lépcsők ölelik körbe, amolyan kis emeleti vizesblokk. A lépcsőn lefelé haladva kapaszkodom a kőfalban, mert a lépcsők csúszósnak tűnnek, de nem veszélyes. Oda lent pedig paradicsomi látvány fogad. Ilyen lehet a tusoló a paradicsomban.

Egy mederbe érkezem, nevezzük medencének, de a víz csak lábszáram közepéig ér. A medence alja világos, márványszerű, a víz pedig türkizes színben játszik a néhol megbújó algától. A hűsítő víz a medence két oldalán, 3-3 amolyan kőcsatorna kivezetés szerű vízköpőből zúdul alá. Jó kis frissítő masszázs élményt ígérve. Felettem, a medence hátsó falán – szemben a puttóval – magasodik kagylóhéjban állva, a pózoló szexi pucér nőszemély. Lábai alatt lótuszos medencék terülnek lépcsőzetesen egymás alatt, amikből a túlcsorduló víz a kőfalon bugyog alá, le a medencébe. Akárcsak a szemben levő mini tavacskából. Ebből fakadóan a sziklás falakat sűrű, élő mohaféle borítja és mindenhol pompázatos buja zöld növényzet, mint egy trópusi szigeten. Ez a valódi titkos kert. Egy csoda kert.

Azt hiszem, kellene ide egy ház is (meglehet ennek oka, hogy egy ideje ház vásárlásban vagyok, és sokat jár az agyam az ideális otthon körül). Ott is van, picit magasabban, ház széles teraszával, ahova pár lépcső vezet fel. A terasz majd akkora területet foglal el, mint maga a ház. A ház fehér, emeletes; viktoriánus érzetet kelt. A teraszról belépve az alsó szintre, a hajópadlóval borított, terjedelmes konyhába és nappaliba jutok. Hangulatos, világos, tágas terek, végig a kertre néző üvegfallal. És még kicsit az oldalfal is, az étkezőnél. Egészen télikertszerű. Tekintélyes méretű réz üstben tejszínhabot verek a nyers faborítású konyhapulton, ami kis szigetként terül el a konyha közepén. Körülötte U alakban fehér konyhaszekrénnyel.

(Most utólag visszagondolva, meglepő az újra és újra megjelenő fehér szín, tekintve, hogy én mindent lilában látok, de legalábbis színesben…)

 Ekkor úgy érzem, megvagyok. A többi is ott van, ha kell. Jobban érzem magam. Tudom, ez a hely már mindig ott lesz, ha megnyugvásra, menedékre lesz szükségem. Vagy csak egy kicsit megpihenni.

Neked van menedéked?