Sosem voltam igazán jóban a testemmel…

Még az óvodás képeimen egészen rendben vagyok, leszámítva a frizurám, ami… hát elég homemade volt, olyan ’80-as évek style, és akkor azt hiszem mindent elárultam. Jóóó bili, na! A fülbevalóból lehetett következtetni, hogy lány.  Manapság már a gender mentes időkben nehezebb a dolga az embernek.

Aztán szépen gyarapodásnak indultam - amit párszor az iskolában az orrom alá is dörgöltek -, mígnem 16 évesen ráeszméltem, hogy azanyja, ebből így nem lesz tínédzser lamúr, úgyhogy hát gyorsan ledobtam 20 kilót.

Bár normálnak vagy átlagosnak mondható testalkatom lett, sosem láttam magam vékonynak. Pedig most visszanézve a régi képeimet, mit nem adnék azért! Az agyamban más kép élt, mint a tükörben. És ez már egész életemben így lesz. Azóta híztam-fogytam-híztam-fogytam… az egyetlen dolog, ami biztosan egy életre a társamul szegődött, az az odafigyelés arra, hogy mit egyek. Kérdezte is a gyerek a minap, hogy „Anya, Te meddig fogyózol?”, én: „… míg élek”.

Azt mondanom sem kell, hogy sosem emlékszem olyanra, hogy ne lettek volna rajtam striák. Így a szülés után semmi megrázkódtatás nem ért, én már előre dolgoztam. Életemben először és utoljára valószínűleg. De legalább a narancsbőrrel nem kötöttem barátságot, ez vigasztalt.

Immár felnőttként, pár önfejlesztő agytrenírozás és jógikus tanulmány után elfogadóbb vagyok a testemmel. Még nem békültünk ki teljesen, ámde ez motivál is, hogy ha el is kalandozom pár kilóval, visszataláljak az anno 16 évesen elért ’verseny súlyomhoz’. Szerencsére éppen leszálló ágban vagyok, egy komoly jelzés – öregúr - után éreztem, hogy messzire kalandoztam a bázistól. <Ahogyan nemrégiben ez az idős úr jellemzett, totál jóindulattal: kellemesen teltkarcsú. - Khm… már akinek>

Viszont, most már nem csak a külsőségeket látom. Máshogyan is tudok tekinteni a testemre, holisztikusan szemlélni magamat, mint a test, a szellem és lélek együttesére. Amiben a test a lélek temploma. Egy ’hely’, amit tisztán kell tartani. Ápolni, jól bánni vele, hogy kellemes otthona lehessen a léleknek. Én hiszek benne, hogy a betegségek pusztán manifesztációi a lélek bajainak. Előbb a lélek betegszik meg, majd ebből lesznek testi tünetek. (Persze vannak kivételek, mikor valami külső behatás okoz kárt az emberben testileg, de az is események sorozatainak következménye, és ha hiszünk benne, hogy minden okkal történik, akkor már majdnem ugyanoda jutunk, ahonnan elindultunk…)  

Be kellett látnom, hogy nem bánthatom mindig, nem szidhatom a testrészeimet, hogy az miért nagyobb vagy épp kisebb, mikor nem is biztos, hogy tehet róla. Mert ha folyamatosan negatívan gondolok rá, hát nem fogja magát tőle jól érezni az biztos. És elérkeztünk a másik lényeges ponthoz, a gondolatainkhoz. A gondolat teremtő erejéhez. A gondolatainkhoz, amik akár meg is tudnak betegíteni. Gondoljuk csak bele, mi van, ha mindig azt nézzük, hogy pl. jaajjj a didkónk már nem olyan hetyke <bocsi manusok, ez most egy női megközelítés>, mint mondjuk 20 éve, és hótziher /igen tudom, helyesen sicher, de ha már egyszer hót.../, hogy soha ki nem tennénk az utcára a lábunkat melltartó nélkül, mert szégyelljük. Hogyha folyamatosan ez a negatív gondolat van a fejünkben vele kapcsolatban, akkor szegényke jogosan érezheti, hogy nem szeretjük, és ebbe belebetegedhet. Érdemes lenne pozitívabban gondolkodni a testünkről és bensőségesebb kapcsolatra törekedni vele. Megpróbálni megérteni a működését és elnézőbbnek lenni a hibáival.  (Pláne, abban az esetben, mikor a változtatás nem a lustaságunkon és/vagy akaraterőnkön múlik. Jóllehet még pár kiló leadása is könnyebben mehet, hogyha nem ellenségként tekintünk a testünkre.) Ez csupán egy külsőségeken alapuló gondolat példája volt, de tudom, hogy sok nőnek nem ismeretlen gondolat. Rengeteg összefüggés rejtőzik még a mélyben. A gondolataink, amik a lelkünk problémáiból eredve a testünkön tükröződhetnek. 

Több, mint egy éve elég beteg lettem, vesemedence gyulladást kaptam. Akinek volt már az tudja, hogy fáj, nem kicsit. Először életemben éreztem meg a testem és a lelkem elkülönülhetőségét. A fájdalom mértéke ráébresztett a halál elkerülhetetlenségére. A betegség esetleges legrosszabb végkimenetelére. <Jó jó lehet, hogy egy kicsit eltúloztam - ... egy látens hipochonder vallomása.> Megijedtem. Megijedtem, hogy a lelkemet egyszer kilakoltatják innen. Egyszer a testemet, a templomomat, bontásra ítélik és akkor a lelkem hajléktalan lesz. Már-már úgy éreztem ellenem fordult a testem. Na, de ez badarság, ugye?! Hiszen én vagyok a karbantartó, és ha valaki, hát csakis én fordulhattam magam ellen. Nem figyeltem a táplálkozásomra, az öltözködésemre, hogy elég folyadékot vegyek magamhoz, mert a kosz csak vízzel jön le… . Itt akkor leáshatunk a legmélyére, hogy mi az a gondolat, probléma, lelki kulimász, ami a veséknél kopogtat.

No, de hogy miért is vagyok hálás a Szervezetemnek?! Mindenért!

Vegyük csak szépen sorra:

HÁLÁS VAGYOK a lábaimnak. A lábaimmal láss csodát, még külsőre is elégedett vagyok (...térdig); elvittek mindig oda, ahová mennem kellett, erősek és kitartóak. A kezeimnek. A kezeim sokkal ügyesebbek, mint gondoltam, segítenek, hogy ma azzal foglalkozhassak, ami boldoggá tesz; évekig karon-ülő alkalmatosságként is jól funkcionált és mindig kéznél vannak, ha meg kell csikizni valakit. A méhemnek. A méhemnek, hogy otthont adott a kisfiamnak és gondoskodott róla; hogy ekképpen anyává válhattam; bár néha szeszélyes - nőből van -, azért teszi a dolgát. A nemi szervemnek. Bizony neki, hogy ilyen formában is megélhetem a nőiségemet és a gyönyört, ami megosztva a leggyönyörűbb. A gyomromnak. A gyomromnak, hogy befogadja és megemészti az étellel együtt a sok hülyeséget is, amivel etetem magam. A melleimnek. A melleimnek, hogy táplálták a kisbabám, hogy akkorák amekkorák, és hogy kihangsúlyozzák a nőiességem. A májamnak. A májam, aki nem haragtartó, jóban van az epével és nem rosszmájúak, és többnyire csak jó dolgok után epekedik. A szívemnek, ó a szívemnek, aki annyi mindenben segített, örülök, hogy sokszor hallgattam rá; hogy fáradhatatlanul dobol, de néha megszakad, ha kell; hogy esendő és lágy... hogy így tud szeretni. A véremnek. A vérem nem adja fel soha, az immunrendszerrel karöltve megküzd, bármilyen bitang is próbál ledönteni a lábamról. A csontjaimnak. A csontjaimnak, hogy töretlenül, keményen állják a sarat és tartást adnak. Az izmaimnak. Az izmaimnak, hogy igyekeznek meghajlani az akaratomnak és kellő rugalmasságot biztosítanak; hogy nyúlnak, néha tovább is, mint a takaró ér. Az idegeimnek. Az idegeimnek aztán igazán, hogy kötélből vannak és képesek (újra)kapcsolódni. A szemeimnek. A szememnek, hogy tükröz engem és másokat, hogy kék - meg ugye még tutajos is lehet, mint megtudtam -, hogy láthatom a szépséget a világban és segít meglátni a jót (is); hogy nevet, de tud sírni, ha úgy van, és ragyogni vagy szikrázni, sőt akár megbabonázni. A számnak. A számnak, hogy érezhetem az ízeket és csókolhatok vele, amiket úgy imádok, és a mosoly meg a nevetés hejjj. A hangszálaimnak. A hangszálaimnak is, hogy valamilyen rejtélyes okból ilyen érdekes hangot adnak nekem, amit végül is szeretek. Az orromnak. Az orrom segít kiszagolni a bajt - és az almacsutkát a kanapé mögött, amiről persze senki se tudja, hogy került oda... - és hagyja, hogy elcsábítsanak a finom illatok. A bőrömnek. A száraz bőrömnek, hogy jó bőrben vagyok, ami véd hidegtől-melegtől; szerelembe esik a nappal, de lebukik mindig, mert belepirul, hanem aztán boldog barna lesz. A füleimnek. A füleimnek, hogy hallhatom a zenét és azt, hogy „szeretlek” vagy anno először azt, hogy „Anya”. A hajamnak. A hajamnak naná, a büszkeségem; hogy dús és hosszú, hogy hagyja a napnak kiszínezni magát és csábító. A tüdőmnek. A tüdőm szellőzteti ki a templomot, lélegzik vagy inkább lélekzik és ellátja üzemanyaggal az agyamat. Az agyamnak. Az agyamnak, hogy többnyire észnél van és megtalálják a szívemmel az egyensúlyt; a tudatomnak, hogy van, ami azért bent is marad a fejemben, és segít emlékezni, elmélkedni, álmod(oz)ni, képzelődni; a bal agyféltekének, hogy igyekszik, bár tudja, a jobb az erősebb, de nem verseny ez, hanem együtt-működés.

Úgy látom, igazán hálás lehetek ennek a jó-l-szervezet-t-nek! Talán nem is vagyunk olyan rosszban. Csodálatos, ahogy ki van ez találva! Bármiért adhatunk hálát, hiszen annyi mindenünk van. Minden csupán nézőpont kérdése, hogy mire fókuszálunk. Arra mink nincs vagy arra mennyi mindenünk van…

A felsorolás közben egy gyerekkori kedvenc mese sorozatom képei villogtak előttem. Szerintem szuper jó és hasznos is tud lenni, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ki tudja melyik ez a mese? Bizony, az Egyszer volt… az élet.