Mióta láttam (és megosztottam) a videót a spanyol kórházról, ahol az ápolók és orvosok a kórházi folyosón az

Ek Ong Kar (੧ਓ a szikh szimbóluma, jelentése: a teremtő és teremtménye egy és ugyanaz; egyek vagyunk) mantrát

hallgatják és együtt énekelik, ez jár a fejemben. Azon túl, hogy megható volt, volt benne valami egység, összetartozás érzés.
Ma reggel kiültem a kertbe - jó hideg van -, hogy meditáljak, kicsit hallgassam a csendet, befelé figyelni.
Hamar meglett a mantra, amit hallani vágytam. Méghozzá pontosan ugyanaz a verzió, ami a videóban szólt, Gurudass hangján. Talán ezért is szólított meg engem ennyire, mert volt szerencsém találkozni Gurudassal, és kicsit közelebbről megismerni, így mondhatom, hogy igazán elbűvölő. A valódi elköteleződés mellett, érzem benne a fiatal hippi lány szabad lelkét...

Gurudass-al, 2016

Szóval, hallgatva a mantrát, kint, a csípős reggeli napos ég alatt, úgy éreztem tudok kapcsolódni... Kapcsolódni az Egészhez, hiszen most igazán azonosak vagyunk, de legalábbis nagyon hasonlóak abban, ami történik velünk, ami körülvesz minket, így közös a félelmünk, a hiányunk, a szorongásaink, aggodalmaink, de az együttérzésünk, reményeink, várakozásunk is. A hitünk a jóban, hogy minden rendben lesz...
Miközben hallgattam és énekeltem "válaszolgatva" - szeretem ezt a módját az éneklésnek, nekem még inkább a csoport egységet, a vezető és követői kapcsolatát erősíti - a mantrát, könnyek gördültek le az arcomon... nem szomorú, se nem öröm könnyek, "csak" könnyek... megteltem az érzésekkel, sok kavargó érzéssel, az Egészből kivettem a részem, és beletettem a magamét ...így lesz(ek) egySég(ben). Minden összetartozik és összefügg. Hatással van rám és hatással vagyok rá. Mondhatnám, hogy egyszerre éreztem és töltött el/tele a minden érzése, a világban kavargó sokszínű érzések áradata, ami könnyekben buggyant ki belőlem, mert túlcsordult. Örülök, mert ebben a sok érzelemben a Szeretet is ott volt, van és lesz is, mindig. Mert ez a legnagyobb igazság.

Sokszor vezetett meditációkban el szokott hangzani az instrukció, hogy „és most képzeld magad egy számodra kellemes helyre, például, ahol korábban jártál már… de lehet akár egy elképzelt hely is, ahol most szívesen lennél”. Olvastam máshol is, hogy jó, ha van egy ilyen helyünk, amit bármikor elő tudunk kapni, ha éppen valamilyen okból kifolyólag nyugalomra, megnyugvásra, biztonságra, jó érzésre van szükségünk. No, hát nem tudom, kinek van vagy tud-e hirtelen ilyet elővenni a tarsolyából. Emlékeim szerint én többnyire ilyenkor (magamtól csak esetleg elalvás előtt, valami szép álom reményében szoktam ilyesmikre gondolni, ami általában a hangulatom függvényében változó) mindig más-más helyre gondolok, általában talán meleg, tengerparti helyszín jut elsőnek eszembe.

Ma reggelig…

Ma reggel nem igazán voltam a toppon. Úgy is mondhatnám „kicsit szomorkás a hangulatom máma…” és a többi. Ilyen is van. A zsebkendőmet szorongatva, csukott szemmel feküdtem az ágyban, az oltalmazó vastag takaróm rejtekében, és nem akartam felébrendni a valóságra. Mondhatni annyira elveszve éreztem magam, hogy kellett egy menedék. Kellett egy hely, ahova elmenekülhetek, megbújhatok. Ahol jól érzem magam, ami minden szempontból a lehető legjobb nekem. Hát elkezdtem magamra hangolódni… hol és mitől érezném most jól magam, mondjuk biztonságban… hova vágyom, milyen látványon pihentetném szívesen a tekintetem, gyönyörködhetnék benne, bármi, ami boldogsággal töltene el. Gondolkodtam…

Tavasz. Tavasz van, az a kedvencem! Késő tavasz… május, nyárelő. Már elég meleg van, hogy ne fázzak, de még nincs kánikula. Virágba borultak a fák és illatoznak. Egyszer csak egy friss, zöld, füves helyen találom magam. Azt mondanám kert, de akkor sokkal kisebbnek képzelnétek. De nekem, bizony kert. Az én kertem. Rögtön beugrik, egy számomra kedves film A titkos kert. Emlékszem, még az általános iskolában ki is kölcsönöztem a könyvtárból (bár, hogy elolvastam-e… hmmm). Csak az én kertemben nincs hinta… kerestem, elképzeltem, de azt hiszem nem is vagyok egy nagy hintás. Van viszont fa. Sok-sok fa. Körbe végig, mint a kert falai, kerítés helyett magasodnak, szépen tömött sorokban egymás mellett. Ameddig csak a szem ellát. Hatalmas egy kert, de ezt már mondtam. Mezítláb vagyok. Aztán azon kapom magam, hogy a fűben fekszem, a puha fűben, amiben van olyan fűféle, mint a mostani kertben is, olyan mini páfrányszerű és nagyon puha. Fekszem a hátamon széttárt karokkal. Fenékig érő, szőke, hullámos (kicsit hullámosabb, mint valójában, de ennyi „költői” szabadságot engedjünk meg nekem, ha már a fantázia eme kimeríthetetlen lehetőségeinek világában kalandozunk – erről még lesz szó) hajam elterül körülöttem. Fehér ruhában vagyok, kicsit talán olyan lányregényes stílusú, hosszú, a bokám felett ér véget, s kilóg alóla a lóláb, helyett az én csupasz lábam.

Süt a nap, kellemes a meleg. Nagyon lágy, simogató szellő érinti az arcom. Csukva van a szemem, mosolygok. Mosolygok, mert jól érzem magam. Nem csak a környezet ideális mivolta miatt. Mert hiába is képzelném a legcsodálatosabb világot magam köré, ha bennem sötétség és harc dúlna.

Szóval magamba nézek, szinte szó szerint. Mert ez a világ is csak akkor lehet igazi menedék, ha bennem is minden rendben, olyan, amilyennek látni szeretném – magam. Legalábbis én most erre jutottam. Nem képzelem magam szupermodellnek, de szerethetőnek igen.

Szerethetőnek lenni, magam számára is. Ez nagyon fontos. Elfogadni magam és békében lenni önmagammal, kívül-belül.

Gondtalannak, mert hát ki akar gondokat!? Értékesnek… és persze sorolhatnám… mindenkinek meg van a maga kis listája, vágyai. Végig nyitogatom a lelkem fiókjait, benézek az ajtókon és rend van, nyugalom, békesség, fény, talán kicsit nagyobb rend – ami nekem picit üresség – is, mint amihez szokva vagyok. Aztán eszembe jut, hogy a kertben van egy tó, mert miért is ne lenne! Ó, de még milyen! Nem túl nagy, könnyedén körbe lehet sétálni. A parton egy hatalmas fa, de nem is csak egy fa, A Fa. Óriási lombja van, ami árnyékot adóan oltalmazó is, de pont beenged a levelek között annyi fényt és meleget, amennyi pont jól esik. A törzse érdekes módon pont annyira van meghajolva, hogy kényelmesen neki tudok dőlni, kezemben egy igazi, illatos könyvvel. Alatta a talaj puha és van egy kis mélyedés is, hogy a mutáns kiálló farkcsontommal is kényelmesen ücsöröghessek ott, akár órákon át.  

És ott van a kertben talán leggiccsesebb hely, ami csak attól az én fantáziám szüleménye, hogy oda raktam, mert a valóságban (mi a valóság?) is létezik. Egy kis oázis számomra, a kultúra, a természet és a szépség csodálatos elegye. Messziről nem is látszik, csak a meztelen kecses női szobor és a derékmagas kőkerítés. Mikor közel érsz látod meg a bejáratot, ami valójában lejárat. De még ha már szemben állsz a bejárattal is csak sejtheted mi vár rád. Szemközt kőkorlát kis puttóval és a két oldalt levezető lépcsők. Balra indulok, ha már középen nem lehet (mivel sokszor bizonytalan voltam, ha választás elé kerültem, ezért kitaláltam magamnak egy „szabályt”, ami segít a döntésben. Először is mindig a középsőt pl. utat választom, ha nincs csak kettő, akkor a baloldalit. Hülyeség? Lehet, de ez az én nünükém). Ekkor meglátom a kerek fenekű angyalka előtt lévő kis tavacskát, bár még ez is túlzás, inkább félkör alakú, mini kő medence. Rózsaszín tavirózsák borítják. Cuki. Ide csak bemászni lehetne, mivel két oldalt már a lépcsők ölelik körbe, amolyan kis emeleti vizesblokk. A lépcsőn lefelé haladva kapaszkodom a kőfalban, mert a lépcsők csúszósnak tűnnek, de nem veszélyes. Oda lent pedig paradicsomi látvány fogad. Ilyen lehet a tusoló a paradicsomban.

Egy mederbe érkezem, nevezzük medencének, de a víz csak lábszáram közepéig ér. A medence alja világos, márványszerű, a víz pedig türkizes színben játszik a néhol megbújó algától. A hűsítő víz a medence két oldalán, 3-3 amolyan kőcsatorna kivezetés szerű vízköpőből zúdul alá. Jó kis frissítő masszázs élményt ígérve. Felettem, a medence hátsó falán – szemben a puttóval – magasodik kagylóhéjban állva, a pózoló szexi pucér nőszemély. Lábai alatt lótuszos medencék terülnek lépcsőzetesen egymás alatt, amikből a túlcsorduló víz a kőfalon bugyog alá, le a medencébe. Akárcsak a szemben levő mini tavacskából. Ebből fakadóan a sziklás falakat sűrű, élő mohaféle borítja és mindenhol pompázatos buja zöld növényzet, mint egy trópusi szigeten. Ez a valódi titkos kert. Egy csoda kert.

Azt hiszem, kellene ide egy ház is (meglehet ennek oka, hogy egy ideje ház vásárlásban vagyok, és sokat jár az agyam az ideális otthon körül). Ott is van, picit magasabban, ház széles teraszával, ahova pár lépcső vezet fel. A terasz majd akkora területet foglal el, mint maga a ház. A ház fehér, emeletes; viktoriánus érzetet kelt. A teraszról belépve az alsó szintre, a hajópadlóval borított, terjedelmes konyhába és nappaliba jutok. Hangulatos, világos, tágas terek, végig a kertre néző üvegfallal. És még kicsit az oldalfal is, az étkezőnél. Egészen télikertszerű. Tekintélyes méretű réz üstben tejszínhabot verek a nyers faborítású konyhapulton, ami kis szigetként terül el a konyha közepén. Körülötte U alakban fehér konyhaszekrénnyel.

(Most utólag visszagondolva, meglepő az újra és újra megjelenő fehér szín, tekintve, hogy én mindent lilában látok, de legalábbis színesben…)

 Ekkor úgy érzem, megvagyok. A többi is ott van, ha kell. Jobban érzem magam. Tudom, ez a hely már mindig ott lesz, ha megnyugvásra, menedékre lesz szükségem. Vagy csak egy kicsit megpihenni.

Neked van menedéked?

Sosem voltam igazán jóban a testemmel…

Még az óvodás képeimen egészen rendben vagyok, leszámítva a frizurám, ami… hát elég homemade volt, olyan ’80-as évek style, és akkor azt hiszem mindent elárultam. Jóóó bili, na! A fülbevalóból lehetett következtetni, hogy lány.  Manapság már a gender mentes időkben nehezebb a dolga az embernek.

Aztán szépen gyarapodásnak indultam - amit párszor az iskolában az orrom alá is dörgöltek -, mígnem 16 évesen ráeszméltem, hogy azanyja, ebből így nem lesz tínédzser lamúr, úgyhogy hát gyorsan ledobtam 20 kilót.

Bár normálnak vagy átlagosnak mondható testalkatom lett, sosem láttam magam vékonynak. Pedig most visszanézve a régi képeimet, mit nem adnék azért! Az agyamban más kép élt, mint a tükörben. És ez már egész életemben így lesz. Azóta híztam-fogytam-híztam-fogytam… az egyetlen dolog, ami biztosan egy életre a társamul szegődött, az az odafigyelés arra, hogy mit egyek. Kérdezte is a gyerek a minap, hogy „Anya, Te meddig fogyózol?”, én: „… míg élek”.

Azt mondanom sem kell, hogy sosem emlékszem olyanra, hogy ne lettek volna rajtam striák. Így a szülés után semmi megrázkódtatás nem ért, én már előre dolgoztam. Életemben először és utoljára valószínűleg. De legalább a narancsbőrrel nem kötöttem barátságot, ez vigasztalt.

Immár felnőttként, pár önfejlesztő agytrenírozás és jógikus tanulmány után elfogadóbb vagyok a testemmel. Még nem békültünk ki teljesen, ámde ez motivál is, hogy ha el is kalandozom pár kilóval, visszataláljak az anno 16 évesen elért ’verseny súlyomhoz’. Szerencsére éppen leszálló ágban vagyok, egy komoly jelzés – öregúr - után éreztem, hogy messzire kalandoztam a bázistól. <Ahogyan nemrégiben ez az idős úr jellemzett, totál jóindulattal: kellemesen teltkarcsú. - Khm… már akinek>

Viszont, most már nem csak a külsőségeket látom. Máshogyan is tudok tekinteni a testemre, holisztikusan szemlélni magamat, mint a test, a szellem és lélek együttesére. Amiben a test a lélek temploma. Egy ’hely’, amit tisztán kell tartani. Ápolni, jól bánni vele, hogy kellemes otthona lehessen a léleknek. Én hiszek benne, hogy a betegségek pusztán manifesztációi a lélek bajainak. Előbb a lélek betegszik meg, majd ebből lesznek testi tünetek. (Persze vannak kivételek, mikor valami külső behatás okoz kárt az emberben testileg, de az is események sorozatainak következménye, és ha hiszünk benne, hogy minden okkal történik, akkor már majdnem ugyanoda jutunk, ahonnan elindultunk…)  

Be kellett látnom, hogy nem bánthatom mindig, nem szidhatom a testrészeimet, hogy az miért nagyobb vagy épp kisebb, mikor nem is biztos, hogy tehet róla. Mert ha folyamatosan negatívan gondolok rá, hát nem fogja magát tőle jól érezni az biztos. És elérkeztünk a másik lényeges ponthoz, a gondolatainkhoz. A gondolat teremtő erejéhez. A gondolatainkhoz, amik akár meg is tudnak betegíteni. Gondoljuk csak bele, mi van, ha mindig azt nézzük, hogy pl. jaajjj a didkónk már nem olyan hetyke <bocsi manusok, ez most egy női megközelítés>, mint mondjuk 20 éve, és hótziher /igen tudom, helyesen sicher, de ha már egyszer hót.../, hogy soha ki nem tennénk az utcára a lábunkat melltartó nélkül, mert szégyelljük. Hogyha folyamatosan ez a negatív gondolat van a fejünkben vele kapcsolatban, akkor szegényke jogosan érezheti, hogy nem szeretjük, és ebbe belebetegedhet. Érdemes lenne pozitívabban gondolkodni a testünkről és bensőségesebb kapcsolatra törekedni vele. Megpróbálni megérteni a működését és elnézőbbnek lenni a hibáival.  (Pláne, abban az esetben, mikor a változtatás nem a lustaságunkon és/vagy akaraterőnkön múlik. Jóllehet még pár kiló leadása is könnyebben mehet, hogyha nem ellenségként tekintünk a testünkre.) Ez csupán egy külsőségeken alapuló gondolat példája volt, de tudom, hogy sok nőnek nem ismeretlen gondolat. Rengeteg összefüggés rejtőzik még a mélyben. A gondolataink, amik a lelkünk problémáiból eredve a testünkön tükröződhetnek. 

Több, mint egy éve elég beteg lettem, vesemedence gyulladást kaptam. Akinek volt már az tudja, hogy fáj, nem kicsit. Először életemben éreztem meg a testem és a lelkem elkülönülhetőségét. A fájdalom mértéke ráébresztett a halál elkerülhetetlenségére. A betegség esetleges legrosszabb végkimenetelére. <Jó jó lehet, hogy egy kicsit eltúloztam - ... egy látens hipochonder vallomása.> Megijedtem. Megijedtem, hogy a lelkemet egyszer kilakoltatják innen. Egyszer a testemet, a templomomat, bontásra ítélik és akkor a lelkem hajléktalan lesz. Már-már úgy éreztem ellenem fordult a testem. Na, de ez badarság, ugye?! Hiszen én vagyok a karbantartó, és ha valaki, hát csakis én fordulhattam magam ellen. Nem figyeltem a táplálkozásomra, az öltözködésemre, hogy elég folyadékot vegyek magamhoz, mert a kosz csak vízzel jön le… . Itt akkor leáshatunk a legmélyére, hogy mi az a gondolat, probléma, lelki kulimász, ami a veséknél kopogtat.

No, de hogy miért is vagyok hálás a Szervezetemnek?! Mindenért!

Vegyük csak szépen sorra:

HÁLÁS VAGYOK a lábaimnak. A lábaimmal láss csodát, még külsőre is elégedett vagyok (...térdig); elvittek mindig oda, ahová mennem kellett, erősek és kitartóak. A kezeimnek. A kezeim sokkal ügyesebbek, mint gondoltam, segítenek, hogy ma azzal foglalkozhassak, ami boldoggá tesz; évekig karon-ülő alkalmatosságként is jól funkcionált és mindig kéznél vannak, ha meg kell csikizni valakit. A méhemnek. A méhemnek, hogy otthont adott a kisfiamnak és gondoskodott róla; hogy ekképpen anyává válhattam; bár néha szeszélyes - nőből van -, azért teszi a dolgát. A nemi szervemnek. Bizony neki, hogy ilyen formában is megélhetem a nőiségemet és a gyönyört, ami megosztva a leggyönyörűbb. A gyomromnak. A gyomromnak, hogy befogadja és megemészti az étellel együtt a sok hülyeséget is, amivel etetem magam. A melleimnek. A melleimnek, hogy táplálták a kisbabám, hogy akkorák amekkorák, és hogy kihangsúlyozzák a nőiességem. A májamnak. A májam, aki nem haragtartó, jóban van az epével és nem rosszmájúak, és többnyire csak jó dolgok után epekedik. A szívemnek, ó a szívemnek, aki annyi mindenben segített, örülök, hogy sokszor hallgattam rá; hogy fáradhatatlanul dobol, de néha megszakad, ha kell; hogy esendő és lágy... hogy így tud szeretni. A véremnek. A vérem nem adja fel soha, az immunrendszerrel karöltve megküzd, bármilyen bitang is próbál ledönteni a lábamról. A csontjaimnak. A csontjaimnak, hogy töretlenül, keményen állják a sarat és tartást adnak. Az izmaimnak. Az izmaimnak, hogy igyekeznek meghajlani az akaratomnak és kellő rugalmasságot biztosítanak; hogy nyúlnak, néha tovább is, mint a takaró ér. Az idegeimnek. Az idegeimnek aztán igazán, hogy kötélből vannak és képesek (újra)kapcsolódni. A szemeimnek. A szememnek, hogy tükröz engem és másokat, hogy kék - meg ugye még tutajos is lehet, mint megtudtam -, hogy láthatom a szépséget a világban és segít meglátni a jót (is); hogy nevet, de tud sírni, ha úgy van, és ragyogni vagy szikrázni, sőt akár megbabonázni. A számnak. A számnak, hogy érezhetem az ízeket és csókolhatok vele, amiket úgy imádok, és a mosoly meg a nevetés hejjj. A hangszálaimnak. A hangszálaimnak is, hogy valamilyen rejtélyes okból ilyen érdekes hangot adnak nekem, amit végül is szeretek. Az orromnak. Az orrom segít kiszagolni a bajt - és az almacsutkát a kanapé mögött, amiről persze senki se tudja, hogy került oda... - és hagyja, hogy elcsábítsanak a finom illatok. A bőrömnek. A száraz bőrömnek, hogy jó bőrben vagyok, ami véd hidegtől-melegtől; szerelembe esik a nappal, de lebukik mindig, mert belepirul, hanem aztán boldog barna lesz. A füleimnek. A füleimnek, hogy hallhatom a zenét és azt, hogy „szeretlek” vagy anno először azt, hogy „Anya”. A hajamnak. A hajamnak naná, a büszkeségem; hogy dús és hosszú, hogy hagyja a napnak kiszínezni magát és csábító. A tüdőmnek. A tüdőm szellőzteti ki a templomot, lélegzik vagy inkább lélekzik és ellátja üzemanyaggal az agyamat. Az agyamnak. Az agyamnak, hogy többnyire észnél van és megtalálják a szívemmel az egyensúlyt; a tudatomnak, hogy van, ami azért bent is marad a fejemben, és segít emlékezni, elmélkedni, álmod(oz)ni, képzelődni; a bal agyféltekének, hogy igyekszik, bár tudja, a jobb az erősebb, de nem verseny ez, hanem együtt-működés.

Úgy látom, igazán hálás lehetek ennek a jó-l-szervezet-t-nek! Talán nem is vagyunk olyan rosszban. Csodálatos, ahogy ki van ez találva! Bármiért adhatunk hálát, hiszen annyi mindenünk van. Minden csupán nézőpont kérdése, hogy mire fókuszálunk. Arra mink nincs vagy arra mennyi mindenünk van…

A felsorolás közben egy gyerekkori kedvenc mese sorozatom képei villogtak előttem. Szerintem szuper jó és hasznos is tud lenni, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ki tudja melyik ez a mese? Bizony, az Egyszer volt… az élet.